Egyedül lenni, tépelõdni.
Várni a halált, a pusztulást,
Kívánni az elmúlást.
Félni a sötétben,
Kémlelni a végtelent.
Zuhanni…
A mély álomból felriadni.
Zihálni…
Az életben egy biztos pontot keresni.
Lángoló arccal tûrni a sértéseket,
Vérzõ szívvel várni a kérdéseket.
Az elmúlás…
Ó, a nagyszerû halál!
De helyette a kín jött csupán.
S visszajön.
Mindig eljön.
Ó, a magány!
Melyhez odabújok bambán.
Magához ölel, elringat,
Szorít… fojtogat.
El nem ereszt.
Nem, sosem,
Egy pillanatra se.
Fogja kezem,
Most is itt van velem.
Ó, az üresség…

Üresen robogott a Roxfort expressz. A vonat zakatolása elnyomta egy kutya öblös ugatását, s egy 16éves lány fáradt nyögését.
Elégedetten, ám mégis szomorúan tette le pennáját Nicole. Összehajtogatta a pergament, majd törökülésébõl kibontakozva farzsebébe csúsztatta.
Kócos, seszínû (valahol a szõke és a barna között volt félúton), önálló életet élõ haja szemébe lógott, s egy tincset –mely fehér volt- idegesen kotort a füle mögé. Zöld szemében könnycsepp csillogott, mely végigfolyt sápadt arcán. Bõre hófehér volt, s bánatos képével egy kísértetre emlékeztetett. Vékony kezével letörölte orcájáról az egyre halmozódó könnycseppeket, majd mereven bámult maga elé.
A vonat lassítani kezdett. Nicole kinézett az ablakon, de odakint koromsötét volt. Csüggedten hajolt le, s húzta fel narancssárga, felemás fûzõjû cipõjét.
A vonat megállt. Nicole komótosan feltápászkodott, magára kanyarította vérpiros talárját. Egyik utazóládájából elõvett egy pórázt, s átvánszorgott egy másik fülkébe, melyben nem ülések voltak, hanem egy nagytestû rotveller morgott.
- Gyere, Rummer –szólt kutyájának. Adott neki egy kutyakekszet, nyakörvére erõsítette a pórázt, s kilépett vele a fülkébõl.
- Már csak azt nem tudom, hogy fogom elcipelni innen a cuccost… - morogta s nyomában Rummerrel lelépett a vonatról. Az ütõ is megállt benne. Tátott szájjal, s csodálattal vegyes félelemmel meredt az elõtte álló… emberre.
- Üdvözöllek a Roxfortban. Az-az majdnem a Roxfortban. Rubeus Hagrid vagyok.
- Öhmm… jó estét. – köszönt Nicole bizonytalanul.
-Nem kell úgy megijedni, no… Én fogom neked a Legendás Lények Gondozását tanítani. Hát akkor… a csomagjaidat, és a kutyádat bízd rám… Ne félj, jó kezekben lesz. – Brummogta az óriás.
- Értem – motyogta Nicole zavartan. – Rummernek hívják – S azzal feszengve átadta nyugodt kutyáját Hagridnak. – És én… én hogyan jutok el…
- Ott van a fiáker – mutatott a háta mögé Hagrid. – A fiáker a kastély elõtt áll meg, ott Piton professzor vár majd.
- Rendben, köszönöm… viszlát.
Nicole még megsimogatta Rummert, majd harsányan dobogó szívvel elindult a fiáker felé. Mikor közelebb ért, megpillantott egy tesztrált.
- Jézusom… ezek nem normálisak… Ilyet egy gyerek közelébe engedni… - motyogta, majd elnyûtten beszállt a fiákerbe. – Hátborzongató…
Nicole annyira belemerült gondolataiba, hogy teljesen megfeledkezett arról, hol van, mit csinál. Csak azt vette észre, mikor a fiáker egy tompa nyekkenéssel megállt. Orrát az ablakhoz nyomva bámulta a hatalmas kastélyt –már amennyit látott belõle-. A lélegzete is elakadt. Végül nagy nehezen rávette magát, hogy elfordítsa tekintetét, és még nehezebb szívvel kikászálódott a fiákerbõl. Csípõsen fújt a szél, talárját szorosan összehúzta.
Még mindig megbabonázva meredt a kastélyra, mélázásából egy kimért hang zökkentette ki.
- Jó estét. Üdvözöllek a Roxfortban.
Az óriási tölgyfaajtóban maga Perselus Piton állt.