A hosszú út
Kedveszegetten sétált a romokban heverő játszótér mellett. Zsebre tett kézzel, felhajtott kapucnival, leszegett fejjel. Egy műanyag poharat rugdosott maga előtt. Szeretett volna dudorászni, de torka kiszáradt a sok édességtől.
Nem volt kedve semmihez. Legszívesebben az út közepére feküdt volna; bámulni a felhős eget…
Nem figyelt rá, merre megy. Vitték lábai, amerre kedvük tartotta.
Befordulta sarkon –épp készült bevinni egy halálos rúgást a pohárnak-, és beleütközött valamibe. Egy lélegző, sovány, szakadt, szemüveges valamibe. Az a valami vele egyidős lehetett.
A fiú nyomban felocsúdott mélázásából, s az ő fejéből is elszállt minden gondolata.
Pár pillanatig farkasszemet néztek; ugyanaz a lappangó düh csillogott szemükben. Aztán a fiú egy néma biccentéssel odébbállt.
Egy darabig némán meredt maga elé. Nem látott mást, csak egy gyönyörű, csillogó, zöld szempárt. Egy szomorú zöld szempárt. Aztán utána fordult.
A fiú ugyanúgy zsebre tett kézzel ballagott, az aszfaltot bámulva.
Kedve lett volna odaszaladni, és pofon vágni. Vagy átölelni, és megcsókolni. Magába szívni a fájdalmat, hordozni, élni vele.
Hosszú az út, gondolta, s nézte, nézte a fiút, amíg eltűnik a messzeségben. |
AJÁNLOM AZ OLDALT