Sas és antilop

- Na, mondj már valamit, mi szeretnél lenni?
- Varangyos béka.
- Na, de most komolyan…
- Jaj, mit tudom én, majd meglátjuk.
- Én hableány…
- Te dilis, a hableányok nem állatok. Azok sellők, és… zöldek.
- Jó, akkor főnix.
- Én meg pillangó, csak kezdjük már!
- Csak nem izgul valaki?
- Te remegsz, nem én… Na, három…
- Kettő…
- Egy!
Megborzongott, és libabőrös lett, futkosott a hátán a hideg. Megszédült, és háttal belezuhant az elhalt falevelekre frissen hullott hóba.
Hirtelen megrándult, s a másodperc egy töredékéig nem érezte testét. Szemét égetni kezdte a nap –látása élesebb lett, reflexei gyorsabbak.
Megpróbált felülni, de képtelen volt rá. Ugyanis nem volt min ülnie, és ujjai sem voltak. Visszatartotta lélegzetét, és fülelt. Furcsa motozást hallott minden felől. Ijedten körbekémlelt, de senkit nem látott. Még Leát sem. Azonban minden apró zizegést érzékelt. Furcsa érzés volt.
Egy nagy lendülettel két lábra állt, karjaival próbált egyensúlyozni –aminek következtében felemelkedett a földről. Hatalmas barna szárnyain megcsillant a rátapadt hó.
Karmaival megkapirgálta a kemény földet, csőrén bőszen csattogtatta, s teli torokból üvöltött.
Még hevesebben evezett a levegőben újdonsült szárnyaival, s pár pillanat múlva mára kviddicspálya fölött körözött. Körberepülte a kastélyt. Egészen máshogy festett onnan a magasból.
REPÜLT. Mindig erre vágyott. A végtelen szabadságérzés… Ettől igazán boldognak érezte magát.
A felhők közé szállt, majd –kissé fázósan- zuhanórepülésbe kezdett, megcélozva a hóban szökellő antilopot. Biztosan tudta, hogy csakis Lea lehet.
A Lea- antilop ijedten ugrott hátra, mikor a Nicole- sas bomba módjára belevágódott a hóba.
Gyorsan –és mindenféle furcsa érzéssel a testükön visszaváltoztak, majd Nicole hagyta, hogy Lea kikaparja a hóból.
- Nem hiszem el, megcsináltuk!
- MEGCSINÁLTUK! –Kiáltották, s boldogan egymás nyakába ugrottak.
***