Szerettelek...

Azon az éjen kéklőn ragyogott az égbolt,
Valahogy a földszint is más volt.
A férgek lassan kúsztak elő a nedves földből,
Azon az éjen még a másvilág ura is szörnyűl.
Otthon a családfő is bömböl,
A szomszéd a falakon át dörömböl...
Újra egyyé válik a hideg és meleg,
Villámlik odakint, a lábam is remeg...
Csak állok, és várom némán...várom a kikeletet,
Ezen az éjen eggyé válik a valóság, eggyé a képzelet.
Patadobogást hallok, az út felporzik,
Nagy, fekete lovak törnek a városba: a halottakat viszik.

Egy tó melett haladok el,
Vadkacsa úszik a felszínen.
Sötét van, kérlek vigyél el!
Egy béke a kacsák mellett terem.
Miért nem vagy itt? Most vigyázz rám!
A békát mintha főbelőtték volna: nem mozdul már.

A vérebek közel: elhagytál, nem vagy velem.
Feladom: te voltál a mindenem.
Nem vigyáztál rám, mikor kértem,
Elfelejtlek, ha tudlak: kérlek többé ne gyötörj engem!
A vérebek csaholását a hátamon érzem, lassítok.
De ennél jobban nem közelítenek.
Bűzös leheletük körbeleng,
Sötét van: nem látom őket.

Szerettelek...
A béka váratlan, balra dől a levélről.
Odakapom fejem.
Bele a merülő vízbe, ki a tenyeremből.
Elemerült benne,
Mint baba az anya méhében,
Eltűnt egy eszeme,
Mely fontos volt az életemben.

***