Egyre kevesebb levegő maradt körülötte; melege volt.
Fel akart ülni, de annyira gyenge volt, hogy vékony karjával nem bírta megtartani magát.
„Ez lenne a Mennyország? Furcsa.”
Zsibbadtnak érezte egész testét.
Egy tollpihe telepedett orrára.
„Mit keres egy tollpihe a mennyországban?”
Tüsszentett egyet, melynek hatására lábát felhúzta hasához, tökéletes embriópózba görnyedve. Szemét szorosan összezárta.
Lehet, hogy most dobják le a pokolba?
Ekkor mintha egy lepedőt rántottak volna le róla, hirtelen fázni kezdett. Még jobban összeszorította szemhéját. Nem volt benne biztos, hogy látni akarja, mi történik vele.
Forró leheletet érzett arcán. És ez az illat…
Azonnal kipattantak szemei.
Egy mélybarna szempárral találta szemben magát. Egy szeplős orral, mely hozzáért az övéhez, egy vékony, cserepes ajakkal, rövid, fésületlen, vörös tincsekkel.
- George…
A következő másodpercben a fiú erős kezei ragadták meg, s ölelték át.
- Nicole… - suttogta.
Nicole erőtlenül visszaölelt. George vállára hajtotta fejét.
A gyengélkedőn volt. Nem halt meg. Nagyon is élt.
Mindketten nevetni kezdtek.
Hangos, örömteli nevetésük visszhangot vert a kórteremben, s a nyitott ajtón át a folyosókra szökött, átjárva a kastély többi részét, mind a 142 lépcsőn átszökellve. Betöltötte az üres osztálytermeket, a rideg pincét, a nagytermet; megrezegtette a Tiltott rengeteg fáinak lombkoronáit, felkavarva a tó vizét.
S örömkönnyeik zápora esőt zúdított a világra.
***