The Sanguine Sunset/ A Vérvörös Naplemente Írta:grufteee
A lemenő napot figyelte. Nem volt se szép, se különleges. Egy átlagos naplemente. De vörös volt. Vérvörösre festette a Rengeteg fáinak lombkoronáit, s a birtokon elnyúló tavat. Vérvörösre. A háború… Mi lesz most, hogy senki nem hisz nekik? Nem lehetnek ilyen vakok… Nem… De már a holnap is túl késő… Nem a haláltól rettegett. Soha többé nem láthatja kedvese arcát. Soha többé nem simíthatja ki vörös tincseit arcából. Soha többé… Vörös?! Nem ölhetnek meg mindenkit, aki más, mint ők. Ez nem történhet meg… Nem először félt a jövőtől. Egyszer azt mondták neki, félelem nélkül nincs bátorság. Igen, ő bátor. Küzdeni fog… harcolni… Meghalni… Így lesz hát vége? Mégis az fájt neki a legjobban, hogy nem mondhatja el, mennyire szereti.. Nem tudja, merre van. Láthatja-e még valaha? Igen, biztosan… Minden mozdulatában benne él. Minden mosolyában. Fülében még ott cseng nevetése. Ajkán még érzi csókját… Nagyot szippant a levegőből –haja illatát szívta magába. Az a vörös naplemente… Mégis más, mint a többi. Az utolsó naplemente. Holnap ilyenkor már nem a lemenő nap sugarai színezik vörösre a tereket, talán még a Rengeteget és a tavat sem… Mennie kell. Meg kell keresnie őt… Viszont nem hagyhatja itt a többieket. Nem hagyhatja cserben őket. Tudja, hogy szereti. Érte fog harcolni. Nem! Sosincs késő! Van még remény… Fejét a falnak döntötte, búsan kalimpált lábával az ablakpárkányon. Forró könnyei égették kiszáradt testét. Valami megrándult benne. A szél belecsapott gondterhelt arcába; egy vörös levelet hozott. Az égre emelte tekintetét, s felnyögött. - George, ne hagyj itt!
|