Eső és hinta

Ott ült a körhintán.
Ő is ugyanolyan volt, mint a többi. Unta magát, unta a világot, unta az életét.
Forogni kezdett. Ez felvidította. Mikor megállt, még szédült egy kicsit, és csak utána kezdett el gondolkodni.
Nem tudta eldönteni, hogy most jó kedve van, vagy pedig szomorú. Talán dühös volt. Talán a világra. Talán önmagára.
Esni kezdett. Ő újra forgott. Ezt szerette. De tudta, hogy ezért nem élhet. Csak ezért nem lehet.
Nézte a hegeket a kezén. Fájni, fájt neki, de nem érzett különösebb megrázkódtatást, mikor csuklóját nyiszálta. Azt sem tudta, miért csinálja.
És megint a lét fölötti értelmen lyukadt ki.
- Miért? –kérdezte az esőt.
Az nem válaszolt. Csak esett, és esett. Eső… hinta… más nem érdekli. Hát akkor?
Előhúzott zsebéből egy tűt. Nem tudta, mi az, amit kapott, nem volt kíváncsi rá. Felgyűrte ingujját, kitapintotta kedvenc erét, és beledöfte a tűt. Fájt neki. Nagyon fájt. De tudta, hogy nem tart soká.
Levetette magát képzeletének sziklájáról, és egyesült az esővel.
***