Átok és Napfény

-Crucio- mondta hidegen.
Én csak ordítottam. Nagyon fájt. Vágytam a halálos átokra. Valaki mondja már ki! Könyörgöm…
Mikor vége lett, ugyanaz történt, mint tegnap, és tegnapelőtt. És azelőtt. Megtörten vonaglottam a földön, összegörnyedve, mint valami embrió.
- Még mindig nem felelsz? – kérdezte, s kacagott. Szívből kacagott.
- Soha… nem …fogom… - kezdtem, de ő ismét kimondta rám a főbenjáró átkot.
Rutinosan emelte föl pálcáját, én pedig változatlanul ordítottam.
Tépett, marcangolt. Azt éreztem, szétszakadok.
Mindennap ugyanazt a borzalmat szenvedtem el. Nem, ehhez nem lehet hozzászokni.
Nem, már nem sírtam. A könnyeim rég elvesztek valahol a mélyben.
Karon ragadtak, és bevágtak a sötét cellába. Régen még kiabáltam, visítottam, szökni próbáltam. Most már ahhoz sem volt erőm, hogy megmozduljak.
Nem is volt az igazi ordítás.
Néma voltam. A hangom is elveszett az első hét után, és nem talált hozzám vissza többé. Nyöszörögtem, kúsztam, és szenvedtem.
A cruciatus átok kitöltötte testem minden porcikáját, agyam összes kis barázdáját.
Nem tudtam szabadulni az őrjítő gondolattól, hogy a következő órában ismét jöhet a csuklyás halálfaló, kéjelegve kimondja rám átkát, és igazán kacag.
Eleinte még vártam megmentőimre, hogy eljönnek értem. Hónapok kínzó rabsága alatt azonban a legapróbb remény is arctalan, néma lett.
Már nem hittem semmiben.
Nem tudtam, mikor van reggel, mikor jön az éjszaka, rettegtem a teliholdtól.
Vak voltam. Vakon pislogtam a világra, a hideg, nyirkos falakon át.
Süket voltam. A vízcseppek lassú csordogálásán, a halálfalók motozásán és kéjes kacagásukon kívül semmit nem hallottam.
Testetlen voltam.
A magasba szálltam, visszanéztem csimbókos, megtört önmagamra, és újra láthattam a napfelkeltét.
***