Egy csillag és más semmi

Írta:Rain Randell

A lány aznap is kiült a verandára, mint előtte már százszor és ezerszer. Ahogy a Nap lenyugodott, a lány kiment és leült a hideg kőre. Minden estéje így telt, évek óta, azóta, mióta meghalt a másik fele. Igen, azt hitte, a fájdalom, amit elvesztésekor érzett, idővel enyhülni fog.
Ma már nem reménykedett ebben, sok sok év telt el az izzó, égető érzéssel a szívében, nem, nem tompult. Minden nap, minden percében rá gondolt, de sosem érezte magához olyan közel halott kedvesét, mint esténként.
Kellemes hűvös nyári fuvallat söpört végig a kihalt udvaron, táncra perdítve a magányos hintát a kert végében.
A lány becsukta szemét és hagyta, hogy a gyenge szellő összekócolja hosszú haját.
Felnézett az égre és megpillantotta az első csillagot, mely ragyogó gyémántként törte meg a mélykék égbolt egyeduralmát.
Ettől a perctől kezdve nem nézett másfelé, szemeit a magasba függeztette, csendben figyelte, ahogy kigyullad egyre több és több csillag.
Várt. Várta, hogy teljeslegyen a kép. Várt, hogy megpillantsa a csillagképet, az okot, miért minden estélyét a szabadban töltötte.
Úgy tűnt, már minden fénylő pont kezd a helyére kerülni, mikor egy órmótlan felhő takarta el a kilátást a lány szeme elől.
Ő csak tovább várt, tompán sajogni kezdett valami a lelke méllyén, akár düh is lehetett volna, de az már régesrégen kihalt belőle. Tudta, előbb-utóbb úgyis megpillantja, ez a néhány perc várakozás eltörpült, sőt, meszűnt az élete minden percét kitöltő időtlen érzés mellett.
És igen, a felhő lomhán és végtelenül lassan, de mozgott, a lány teste megfeszült. Libabőrös lett és úgy érezte, minden megszűnt körülötte, a hangok, az illatok, a szél mozgása.
És akkor megpillantotta.
a Nagy Kutya csillagkép volt az, melynek legfényesebb csillagját Siriusnak nevezik.