Túl késő

A penge egy zsebkendőbe csavarva hevert a lány mellett az ágyon, amikor nem használta, rá sem bírt nézni. A csuklóját bámulta meredten, alakzatokat keresett a vörös vonalak erdejében. Közben néha letörölt a csordogáló vérből, gondolkozott. Folyamatosan törte a fejét, hogyan jutott el idáig. Manapság csak alkarjának vagdosása jelentett némi enyhülést számára, amíg a külső fájdalomra koncentrált, szinte megfeledkezett a belső kínokról...szinte.
Amikor már úgy érezte, megőrül, hogy szétrobban a feje, összecsuklik a lelke a teher alatt...akkor teljesen megszokott mozdulatokkal bement a szobájába, fogta a nagy dobozt, kinyitotta, kotorászott benne egy kicsit, majd megtalálta a hajdan volt fehér zsebkendőt, és benne a pengét, még ő maga szedte ki egy egyszerhasználatos női borotvából.
Rutinosan leült ágyára, jobb kezével felhúzta kardigánja bal ujját, megfogta a pengét és...
Nem volt mindig ilyen, valamikor életvidám volt, nem szerette a fájdalmat, nem hogy még vágyott is rá.
A fiú és ő boldogok voltak és imádták az életet, persze főként akkor, mikor együtt lehettek, vagyis roxforti éveik végét, majd még közel másfél évet az iskola után.
De aztán...
Mikor a lány meghallotta, mi történt legjobb barátnőjével és annak kicsiny családjával, azt hitte, nem éli túl, de az élet morbid tréfája ráébresztette, van ennél még rosszabb, sőt...
Szerelme nem látott a dühtől és a kétségbeeséstől, az áruló nyomába szegült és –életében először- ő maradt alul.
Nem volt tárgyalás, egyenesen az Azkabanba vitték, a lány mindvégig hitt férje ártatlanságában.
Először naponta járt a Minisztériumba, majd hetente, később havonta, aztán már csak évente egyszer.
Senki nem hitt neki.
- Hol van a bizonyíték?- kérdezték, majd ezzel a mondattal küldték el:
- Menjen haza, tudjuk, hogy nehéz elhinni, de nincs mit tenni, előbb-utóbb magának is be kell látnia, a férje félrevezetett mindenkit.
De a lány nem látta be, veszettül hitte, hogy ártatlan, meg akarta látogatni, de férje megtiltotta, nem lenne értelme, mondta, keressen valaki mást, hisz őt élete végéig tartó rabsága ítélték.
Persze a lány nem akart mást, soha nem akart mást, tudta, egyszer még úgyis együtt lehet szeretett férjével.
Magának is nehezére esett bevallani, de egyre jobban várta a percet, hogy bagjot kapjon a börtönből, hogy megírják, amit a hozzátartozóknak mindig megírnak:

„Az ön családtagja életét vesztette ismeretlen okokból kifolyólag, teste az Azkaban területén léő temetőben nyugszik.”

Több mint tíz éve várt, talán tizenegy, vagy tizenkét éve várta, hogy végre megkapja a levelet, várta, hogy erősebben húzhassa végig kezén a pengét, várt.
De ezen a napon úgy érezte, nem tud tovább várni, eleget várt. Megfordult a fejében, hogy férje esetleg már meghalt, csak neki nem szóltak.
Végül ebbe a gondolatba kapaszkodott.
Letörölte azt a könnycseppet, mi végső útjára készült indulni arca vonalán, vett egy nagy levegőt és megtette, olyan erővel húzta végig vékony csuklóján az éles szerszámot, hogy percek alatt elvérzett.
Napokig senki nem találta meg, holtteste az asztalra borult, mellette ott hevert a Reggeli Próféta halála utáni második száma, címlapján öes betűkkel hirdetve:
Sirius Black megszökött az Azkabanból
***