Világ

Értéktelennek érezte magát. Gyűlölt élni. Nem voltak barátai, mindenkit eltaszított magától.
Az iskolában magányosan gubba.sztott az egyik félreeső padban. Posztereit leszedte a falról, amit a többiek, összefirkáltak, széttépkedtek.
Délelőtt tűrte osztálytársai kritizálását, próbált ellenállni a bántó szavaknak, állta a tanárok jéghideg tekintetét, ha kérdezték, nem felelt.
Otthon elviselte szülei szidalmainak áradatát, a délutánokat szobájába zárkózva töltötte, könyveibe temetkezve.
Álmaiban végre elmerülhetett saját kis világában. Senki nem bántotta, voltak barátai, szerelme… Álmában boldog lehetett. Féltve őrizte ezt a kincsét.
Nem tudta, meddig bírja még.
Iskolatársai dilisként kezelték, ujjal mutogattak rá. Nevettek, ha sírt. Mindig kinevették. Mindenki bántotta.
Azzal sem volt teljesen tisztában, miért él még. Nem voltak céljai, tervei. Megvetette a világot. Egyedüli örömét az olvasásban lelte. Évről évre ugyanazokat a könyveket olvasta. Másban nem lelt vigaszt. És egyre jobban fájt neki, hogy ő nem részese annak a világnak. Egyetlen egy dologban hitt. Arra viszont mindennél jobban vágyott.
Minden éjjel azzal a reménnyel feküdt le, hogy másnap reggel nem a megszokott szobában ébred, hanem egy vörös bársonyfüggönyös baldachinos ágyban.
Eljött az évvége. Több tárgyból is bukott. Nem érdekelte. Rutinosan hazaballagott, végighallgatta a legborzasztóbb szidalmakat, sírt, majd bezárkózott a szobájába.
Könyvei, írásai, rajzai, sehol nem voltak.
- Adjátok vissza! – zokogott, de senki nem hallgatta meg.
Kétségbeesetten zokogott. Elveszettnek érezte magát. Nem tudta elviselni ezt a fájdalmat. Vérzett.
Most már tényleg nem tudta, hogyan tovább.
- Az álmaitól akkor sem foszthattok meg! –kiáltotta.- Nem… azt nem vehetik el tőlem… nem… Kérlek, gyertek el értem! Gyertek, és vigyetek magatokkal… Nem bírom itt tovább… George! Esküszöm, hogy rosszban sántikálok… ESKÜSZÖM, HOGY ROSSZBAN SÁNTIKÁLOK! Ne hagyjatok itt… könyörgöm…
Álomba sírta magát. Ismét a Roxfortban volt. Egy tölgyfa alatt üldögélt George-dzsal.
Érezte, hogy valaki rázogatja. Nem, ez az álom nem érhet véget…
Lustán kinyitotta kivörösödött szemét.
- Ébredj Nicole –suttogta egy vöröshajú, szeplős, 18 év körüli fiú.- Gyere, elmegyünk innen.
Nicole szó nélkül megfogta a kezét.
- Hova megyünk, George? –kérdezte, mielőtt megérintette volna a zsupszkulcsot.
- Tudod jól. – mondta George.
- Hol voltál eddig,
- Nem jöhettem… De most itt vagyok.
Forogni kezdett Nicole-lal a világ, és fél perccel később kemény talajon ért földet.
George nem volt mellette. Helyette egy hang szólalt meg a sötétben.
- Sajnálom, de így könnyebb volt idecsalnom téged.
- Meghaltam?
- Nem. Te túl fontos vagy. Itt maradsz örökre.
Nicole véresre harapdált csuklójára pillantott.
- Ne tedd –szólt a hang. – Ez nem segít.
Azzal a seb beforrt.
- Nem tudsz magadban kárt tenni. Többé már nem.
Nicole lekuporodott valahova a korom sötétben, alkarja párnául szolgált, lábát felhúzta a hasához, behunyta a szemét, és a Roxfortra gondolt. Hagyta, hogy elszívják az erejét, ellopják érzéseit.
Kihűlten feküdt a padlón, szíve lomhán lüktetett.
Nem érzett fájdalmat, nem tudta ki ő, nem tudta, hol van. Nem emlékezett többé.
A hiány töltötte ki minden porcikáját.
Nem mozdult, csak feküdt, feküdt a mélyben az idők végezetéig.
***