Eső
Egyedül a csavar szaggatott nyikorgása törte meg a csendet. Már csak a szél lökdöste a hintát. Ő nem mozdult. Torz, sovány árnyékát bámulta, mely a piszkos utcalámpa narancssárga fényében feküdt.
Hideg volt. Ujjait nem érezte, a feje zúgott, minden porcikájában didergett.
Már órák óta egyhelyben ült. Nem tudott mit kezdeni magával. Nem tudta, hova menjen. Nem tudta, hogyan tovább.
Nem sírt már. A könnyeit elhagyta valahol a lelke legmélyén. A bűntudat fojtogató béklyóként tekeredett testére.
Úgy érezte, megfullad.
Soha, senki nem értette igazán. Senki.
Tekintetét a csillagos égre emelte. Telihold volt.
NEM! NEM! NEM!
Ez csak egy rossz álom, fel kell ébredni, mindjárt felébred! Mindjárt…
De már ebben sem hitt. Tulajdonképpen négy hónapja várja, hogy véget érjen ez a lidérces álom.
Viszketni kezdett az alkarja. Elővette a pengét zsebéből. Csuklójához szorította. Nem mozdult, nem bírta megtenni. Gyáva féregnek tartotta magát. Undorító, gyáva féregnek.
Egy váratlan pillanatban belevájta a penge élét hófehér bőrébe. Nyögött egyet a hirtelen fájdalomtól. Összeszorította fogait, s húzni kezdte a pengét. Könnyek szöktek a szemébe. Öt centi, hat centi, hét centi… nem bírta tovább. A penge halk puffanással a homokba esett. Nem hitte volna, hogy egyszer megteszi. Ő soha… Vére égette.
Ezer és ezer gondolat kavargott a fejében.
Nem olvashatja el a hatodik, hetedik regényt, nem fejezheti be fan fictionját… Nem mondhatja el… rengeteg embernek nem mondhatja el, mennyire szereti. De ez mit számít már. Az egyetlen, aki valaha is számított, vár rá…
Nem elég mély a seb.
„-Soha, soha ne csináld ezt, érted? Ígérd meg!” „Megígérem.”
„Szeretlek tökfej!”
A keserűség méreg módjára járta át testét. Megígérem, megígérem. Visszhangzott a fejében.
Mi lesz így a temetkezési vállalkozásukkal? A kocsmájukkal?
- Nélküled nem megy – szipogta. Szorosan behunyta a szemét, annyira koncentrált. – Nélküled nem!
- Mért nem válaszolsz?! Miért hagytál itt?! MIÉRT?! – ismét zokogni kezdett. – Szeretlek –suttogta kétségbeesetten.
Egy csöpp, két csöpp… Esni kezdett. Tudta, hogy ez ő.
EZ válasz volt mindenre. Arra, hogy most sincs egyedül, hogy élnie kell, hogy nem szabad feladnia.
„Annyira vagy griffendéles, mint amennyire én, biztos, holt biztos, hogy az lennél, bátorság az kell, hogy tovább tudjunk élni, minden napot átvészelni.”
- Valóra váltom az álmainkat, ne aggódj – mondta, s fürkészni kezdte a sötét égboltot, s rámosolygott a bőszen hulló esőcseppekre. Bármennyire is fázott, az esőt kellemesen langyosnak érezte.
–Roxfortban vagy? –kérdezte. Az eső még jobban rákezdett. Tudta, hogy ez igent jelent. Furcsa érzés lökdöste belülről. Szívből örült.
- Hogy van Sirius? –érdeklődött tovább. Kitartóan zuhogott. –Hiányzol. Akarod, hogy énekeljek?
Fülsüketítő villámlás.
- Ez mit jelent? Ha nem akarod, nem…
Valaki befogta a száját, és a derekánál fogva hátrarántotta. Tombolt a vihar. Nem esett hanyatt, megtartották.
Szúrást érzett a mellkasában. Ordítását elnyomta a szájára tapasztott, bűzös tenyér. Még egy szúrás, és még egy. Mennydörgött, és villámlott.
Hirtelen eleresztették. Erőtlenül nyögött a fájdalmas földet érést követően. Valaki a zsebében kotorászott.
- Mocsok… undok… alattomos… szadista… csótány vagy… Malfoy –lihegte- Capitulatus…
Otthagyták a földön fekve.
Az eső csak esett, és esett. Már nem villámlott. Sírt az égbolt.
- Mindig szeretni foglak, Zsófi… Csíny letudva.
Kinyitotta szemét. Egy vonaton ült. Tudta, hova megy a vonat. Mindent tudott, és mégis semmit. De azt biztosan érezte, hogy valami hiányzik. |
AJÁNLOM AZ OLDALT