- Az az én kutyám volt… - hebegte Hermione tíz perccel késõbb, mikor ebédelni baktattak.
- Mione, ne izélj már, te is meg fogsz utálni rögtön az elsõ napon?
- Mit csicseregnek a kismadarak…? – huppant le Fred Nicole-lal szemben, s mohón nekiesett a sülthúsnak.
- Machintos, már megint feltûnési viszketegséged van? – George és egy rasztás fiú tette le magát Fred mellé.
- Hé, Weasley! – kezdte Nicole dühösen, de aznap már másodszor, nem csak az figyelt rá, akihez beszélt.
- Mi van? – mordult fel Ginny, pár méterrel odébb Nicole-tól. Az ikrek egyszerre kapták fel a fejüket, majd Ron is lustán odafordította a fejét, és tele szájjal megkérdezte:
- Mi az?
Nicole néhány pillanatig zavartan pislogott, majd jobb ötlete nem révén Hermionéhoz fordult.
- Öhm Nicole… - Hermione halkan beszélt, bár erre már nem volt semmi szükség, ugyanis újra hangzavar lett körülöttük. Az ikrek, és barátjuk vihogtak valamin, Ron és Harry kviddicsrõl beszélgettek elmélyülten, Ginny pedig az egyik osztálytársával konzultált. (Bár még néha küldött egy dühös pillantást Nicole felé.) – Már reggeli óta el szeretném mondani.
- Mit? – sürgette Nicole.
- Ginny és az ikrek.. meg Ron…
- Mi van velük?
- Testvérek.
Nicole csak akkor jött rá, hogy tátva maradt a szája, mikor Hermione feljebb tolta az állát – így kishíján kettéharapta a saját nyelvét-.
- Oh. – mondta végül, majd gépiesen lapátolta magába salátáját.
- Ideje indulnunk, ha nem akarsz elkésni a… azt mért nem etted meg? – mutatott Hermione a sülthúsra.
- Ez egy legyilkolt állat teteme. Én ezt nem eszem meg. – válaszolta Nicole méltóságteljesen, és felállt.
Hermione pár másodpercig megütközve nézett rá, majd egy gyors legyintéssel elintézte a dolgot.
- Gyere, siess, felkísérlek az északi toronyba, jóslástanra – azzal sietve elindult, Nicole meg loholt utána.
- Te nem jössz?
- Még csak az kéne…! – nevetett fölényesen Hermione. – Én rúnaismeretre megyek.
- És Harryék?
- Na igen, õk megvárhattak volna téged…
- Egyébként nektek mi bajotok Malfoyjal? – Kérdezte Nicole néhány perces hallgatás után. Egy részt kínosnak érezte a csendet, más részt pedig valóban érdekelte a dolog. Azonban látva Hermione megrökönyödését, gyorsan hozzátette: - Úgy értem, neki mi a baja veletek?
Hermione nagy levegõt vett, majd lassan kifújta. Végül csak ennyit mondott:
- Azt hiszem, ezt nem most kéne megbeszélnünk. De megígérem, este még visszatérünk erre, jó?
- Aha, persze. – válaszolta szórakozottan Nicole.
- Itt is volnánk. Felmész a lépcsõn, aztán utána egy csapóajtót keress. Ronék már biztosan ott vannak. Vagy valaki más. De szerintem elõbb mosakodj meg, koszos az orrod. Itt van jobbra a lány WC… Szia!
- Szia… Nem megyek én sehova, még a végén nem találok vissza. – motyogta Nicole, miközben felfele baktatott a csigalépcsõn, s el kezdte dörzsölni az orrát. Egy kis, kerek terembe ért. Az elsõ pillantása a plafonra esett. És valóban: Ott volt a csapóajtó, melybõl egy ezüst létra ereszkedett le. Nicole óvatosan felmászott, és felcsapta a csapóajtót.
Egy sötét, meleg szobába csöppent, mely tele volt zsúfolva kis asztalkákkal, és aprócska puffokkal. Levegõt szeretett volna venni, de helyette tömény, párás levegõ szárította ki a torkát. Integetett Harryéknek, majd – az érdekes aromáktól még mindig fulladozva - lehuppant Neville mellé.
- Ti ezt hogy bírjátok elviselni? – köhécselte.
- Hát… két év alatt sikerült hozzászoknunk. – vonta meg a vállát a fiú, majd kinyitotta az „Álom a jóslásban”-t.
- Szervusztok, kis drágáim4 – zengett fel valahonnan Nicole háta mögött egy titokzatos hang. Nicole megfordult, majd döbbenten nyögött egyet. Elõször azt hitte, egy beszélõ rovarral került szembe. De még másodszorra is.
- Neville, ez mi? – kérdezte megütközve a fiút
- Hát, õ a jóslástan tanár, Trelawney. – suttogta Neville, s értetlenül meredt Nicole-ra.
- Üdvözöllek kedveském. – Nicole ijedtében összerezzent. A tanárnõ ugyanis odalibegett hozzá, s most már az õ fülébe duruzsolt.- Örülök, hogy épségben megérkeztél. Amit persze már elõre tudtam. És mondd csak kedves.. . kedveském, megkaptad a baglyot, melyben…
- Igen, megkaptam. Tessék, itt az álomnaplóm – azzal Nicole elõbányászta, s tanára kezébe nyomta említett házi feladatát, melyet a Szent Mungóban eltöltött unalmas délutánjai alatt készített el nagy gondosan. Természetesen egyik álma sem volt igazi, hiszen vagy elfelejtette õket, vagy pedig túl bonyolultak és személyesek voltak ahhoz, hogy közszemlére tegye.
- Oh, remek. Köszönöm kis drágám.
- Nicole.
- Parancsolsz?
- Nicole-nak hívnak. – ismételte Nicole. Hihetetlenül idegesítette a „kis drágám” vagy a „kedveském”.
- Tudom, felelte kissé gõgösen Trelawney. – Megtennéd, hogy felolvasod az osztálynak az álomnaplódat? Látom, sokat dolgoztál vele. Persze elõre tudtam, hogy az új jövevény ilyen kis lelkes lesz… - fordult Trelawney az osztályhoz.
Nicole kissé lámpalázasan, de magabiztos hangon belefogott, s miközben olvasott rájött, mekkora nagy sületlenség is ez az álomnapló.