- Nem, Evey, menj csak, egyedül is letalálok a pincébe..
- Hát jó – vonta meg a vállát a lány. Foglalok helyet…
Nicole benyitott a mosdóba. A küszöbön viszont megtorpant, ugyanis beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülét.
- Most nincs itt a bátyád, hogy abajgasson.
- Kopj le…
- Ejnye, nem illik tiszteletlenül beszélni az idősebbekkel.
- Au!
Nicole egy trollt is megszégyenítő robajjal rontott be a lányvécébe. Ginny a földön feküdt, Parkinson, és valamelyik üresfejű mardekáros barátnője pálcájukkal sakkban tartva a Griffendéles lányt vihogtak. Mikor meglátták Nicole-t, kaján vigyorra húzták szájukat. Parkinson már nyitotta a száját, hogy megátkozza Ginnyt, de Nicole rászegezte háta mögé rejtett varázspálcáját, s elkiáltotta magát.
- Invito pálcák, obstructo! –egy pillanat múlva a két mardekáros lány pálcája már a lába előtt hevert, Parkinsonék pedig a falnak estek, végül megsemmisülve rogytak a hideg kőpadlóra.
- Hagyjátok békén. – mondta Nicole hidegen és szárazon.
Ginny feltápászkodott, bizonytalanul Nicole mellé lépett – immáron varázspálcáját kezében szorongatva.
- Most örülsz mi, Weasley? – zihálta rókaképével Parkinson. – Machintos megmentette azt a hitvány grabancodat. Látom követed a bátyád példáját. Barátkozz te is csak a gazdagabbakkal, így már biztos nem fogtok éhen halni.
- Hagyd, nem ér annyit. – szólt Nicole csitítóan Ginnyre, mikor a lány meg akarta átkozni Parkinsont. Ginny ölni tudott volna a tekintetével. – Gyere, menjünk órára… Ja, ezt elfelejtettem. Folytatta csevegő hangon, s felvette ellenségei pálcáját a földről. – Ez a tiétek. –S egy határozott mozdulattal kihajította a két varázspálcát a nyitott ablakon. – További jó szórakozást! – adta meg a kegyelemdöfést, azzal kiráncigálta Ginnyt a folyosóra.
- Mért nem hagytad, hogy megátkozzam? – esett neki Ginny, miután biztos távolra értek a lányvécétől.
- mert prefektus. Felelte Nicole tömören. Már bánta, hogy megmentette Ginnyt. Azzal lefordult a pincéhez vezető kőlépcsőre, faképnél hagyva tátott szájú, csalódott háztársát.
Rohant, ahogy csak a lába bírta. Biztos volt benne, hogy el fog késni. Cipője csattanása hangosan visszhangzott a kőpadlón, mellkasa szúrni kezdett. Látta az utolsóként befelé igyekvő diákot a pinceterembe. Valamelyik mardekáros volt, s mikor az észrevette Nicole-t, egy gonosz vigyor kíséretében becsapta az ajtót. Nicole lihegve lefékezett a pinceterem előtt. Óvatosan lenyomta a kilincset. Még be sem tette lábát az osztályterembe, Piton fagyos hangja máris megrémisztette.
- 10 pont a Griffendéltől, Miss. Machintos. Legközelebb igyekezzen az órámra jövet.
Nicole már nyitotta a száját, hogy vitatkozzon, de Hermione gyorsan megfogta a karját, és lerántotta maga mellé, a leghátsó padba.
- Könyörgök, maradj nyugton, tegnap több, mint 100 pontot veszített a Griffendél!
- Kössz, hogy emlékeztetsz rá. – morogta Nicole. – ha nem szólsz eszembe, sem jutott volna…
- Nicole, ne csináld már! – csattant fel Hermione, továbbra is suttogva. – Láthatod, Piton van olyan igazságtalan, mint Umbridge. Maradj csöndben, az óráján, és tedd a dolgod…
Az álomtalanító szirup elkészítésével foglalkoztak, ami egy roppant bonyolult bájital volt.
Nicole érkezése után 10 perccel befutott Parkinson és talpnyaló barátnője.
- Elnézést tanár úr de… - kezdte Parkinson, ám Piton csak szórakozottan ennyit mondott.
- Semmi gond. Ülj le.
Nicole-nak remegett a keze a dühtől. Majd kis szúrást érzett a halántékában.
- A szirup akkor tökéletes, ha bíborszínű és zselés állagú. – jelentette be Piton, az óra vége előtt tíz perccel.
- Jesszus! – Nicole nem hitt a szemének. Az ő bájitala ugyan zselés volt, viszont piros színű.
- Kifelejtetted a szalamandravért. - állapította meg Hermione pár másodpercnyi tűnődés után. Bezzeg az ő főzete tökéletes volt. – Mit csinálsz?! Ne, ne, most már ne tedd bele!
Nicole kotyvaléka rózsaszínű lett, s vészesen bugyogni kezdett.
- Megtudhatnám, mi ez, Miss. Machintos? – Nicole egy fájdalmas fintor kíséretében nagybátyjára nézett. - Azt ne mondja, hogy a szalamandravért a felaprított unikornis sza.rv hozzáadása után öntötte bele!
Nicole cérnavékony hangon motyogott valamit, amit még ő maga sem értett.
- Nem hallom! Nos? Így volt? – kérdezte Piton fenyegetően.
- Így. - felelte Nicole remegő hangon, lesütött szemmel.
- Tisztában van vele, hogy ezzel lidérces álmokat okozhat? Legközelebb jobban figyeljen oda, különben kénytelen leszek büntetőmunkát adni. Evapores. – Aztán egy önelégült mosollyal a képén, tovább csörtetett a griffendélesek asztalai közt. A mardekárosok közben betegre röhögték magukat.– Weasley! Nem narancslevet kértem! Evapores! Potter! Mi ez már megint?! Miután beleaprította az unikornis sz.arvat a főzetbe, háromszor kell megkeverni ötpercnyi főzés után, nem ötször három perc után! 10pont a Griffendéltől! Evapores! Rainforest! Szabad tudnom, hogy maga mégis mit művelt az elmúlt másfél órában? Ez nem álomtalanító szirup, hanem méreg! Evapores! Spellblind… – itt Piton elhallgatott egy pillanatra, ugyanis Evey főzete tökéletes volt. Hermionén kívül ő volt az egyetlen az osztályban, akinek a munkájában –többnyire- keresve sem talált semmi kivetnivalót. – legközelebb nagyobb rendben dolgozzon, mi ez a kupleráj? 5 pont a Griffendéltől. Longbottom, már megint…
Ekkor megszólalt az óra végét jelző csengőszó, mely elnyomta Piton szidalmainak áradatát, és a mardekárosok hahotázását. Viszont a griffendélesek lelkéből feltörő megkönnyebbülés átjárta a pincetermet.
- A következő órára minden griffendéles ír nekem egy dolgozatot az álomtalanító szirup helyes elkészítéséről. Felfogták, amit mondtam, vagy írásba adjam?
A mardekárosok továbbra is kárörvendően nevettek.

- Miért utál ennyire? – kérdezte Nicole könnyes szemmel a klubhelységben.
- Piton mindenkit utál. – vonta meg a vállát Ron. – nem tudom, hogy észrevetted-e, de a fél osztályt végigszívatta. Harryt például az első pillanattól gyűlöli.
- De.. de engem miért?
- Mért zavar ennyire? – Ron felpillantott fél kész bájitaltan dolgozatából. - Szerelmes vagy belé, vagy mi?
- Úgy sem érted… motyogta Nicole, azzal fogta magát, és szó nélkül felbaktatott hálótermébe. Útközben még hallotta, amint Hermione ráripakodik Ronra, hogy lehet ennyire érzéketlen…
Táskáját lehajította a földre, majd ledobta magát az ágyra, s kitört belőle a sírás. Arcát párnájába temette, s úgy zokogott. Még egy hete sem volt a Roxfortban, már is utálta ezt a helyet.
Sikoltott egy hangosat, és hosszat- a párnába. Kiadva ezzel magából a felhalmozódott keserűséget és dühöt. De a fájdalom, még mindig a szívében lüktetett. Előkotort egy üres pergament, megkereste, kedvenc pennáját – egy rózsaszín bolyhosat, a húgától kapta 14. születésnapjára -, írni kezdett.
Belekacagni a halál arcába,
Belépni egy más világba.
Boldognak lenni az álmokkal,
Viaskodni a keserű múlttal.
Szeretni és szeretve lenni.
Kiáltani… s felébredni.
Sírni és küszködni,
Újból mindent felépíteni.
Menekülni és rettegni,
Félni és kínok közt élni.
Várni a sötétben,
Nincs semmi jó életemben.
Várni, és várni…
Majd újra álmodni.
Azt hitte, itt boldog lesz… Azt hitte, itt szeretni fogják…
Mint nyaldosó lángokban égni,
A szürke világ elől menekülni.
Félni a jövőtől,
A nem kívánt élettől.

Érzem, ahogy húsom vágja,
Patakokban ömlik vérem árja.
Egyre csak arra gondolni,
Mikor fogok végre meghalni.

A fájdalom, a kín régi ismerős,
Barátként köszöntöm mindkettőt.
Ahogy telnek a napok,
Oly lassú az élet…

Megszűnik a nevetés,
Minden szép, mi valaha élt.
Elhalnak a fények,
Életre kel egy sötét ének.

Melankólia... Halál,
Kétségbeesésbe ránt.
Fenyegető szavak;
Rám talál egy idegen arc.

Fojtogató kezek tekerednek nyakamra,
Láthatatlan béklyó köti meg karomat.
Kiáltok… félek,
Nincs, ki megvédjen.

Csendes vihar dúl lelkemben,
A búskomor, kinti világ megrezzen
Összeomlik a rend, a békesség,
S szárnyalásom véget ér.
Kinyitotta szemét, majd riadtan az órájára nézett. Még csak fél négy. Ezek szerint csak pár percre bóbiskolt el.
Megmosta az arcát, majd hozzálátott házi feladataihoz.
Vészesen közeledett az öt óra. Nicole remegő tagokkal felállt, s a klubhelységbe érve megkereste Harryt; ismét együtt indultak el büntetőmunkára. Nem esett szó köztük.
- Jó napot Umbridge professzor – mondták kórusban.
- Üljetek le, és lássatok munkához. – vigyorgott Umbridge béka módjára.
A gyilkos penna az asztalon feküdt. A két szék ugyanúgy állt, ahogyan Nicole és Harry hagyták: szembe fordítva, közel egymáshoz. Nicole felgyűrte talárja ujját, kezét Harry kezébe adta. Harry gyűlölettel a szemében megragadta a fekete pennát, Nicole kézfejéhez emelte.
- Nem, nem, várjatok! Elfelejtettem volna szólni? – kuncogott Umbridge a tokájával. – Machintos, ma te fogsz írni!
Nicole-nak leesett az álla. Megrökönyödve bámulta a főinspektort. Harry lemondóan sóhajtott, s átadta a pennát neki. Nicole-t elfogta az undor. Hirtelen hányingere támadt.
- Gyerünk, gyerünk, mire vártok? Sok még a dolgunk! – brekegett Umbridge, s apró, hegyes fogait kivillantva próbált meg utánozni egy békeporontyot. Aztán elővette a kis pulcsiját, a kis kötőtűit és azok fölé görnyedve mulatta az időt.
Nicole Harry taktikáját követte. A penna hegyét épp csak hozzáérintette a fiú kezéhez, s úgy írt. Bár tudta, hasztalan, hiszen a két szó ugyanúgy bevésődött mindkettőjük bőrébe.
HAZUDNI BŰN, HAZUDNI BŰN… Írta le Nicole vagy százszor.
A tegnapi sebe begyógyult, hiszen Madame Pomfrey a csuklóját is kezelésbe vette, de az újabb, és újabb bemetszésekből kitartóan folyt a vér, s farmerjára csöpögött. Harry sebéből is megállíthatatlanul ömlött a vér, eláztatva talárját, s a kismacskás perzsaszőnyeget.
Nem sokkal éjfél előtt Nicole és Harry megtörten vánszorogtak vissza a Griffendél - toronyba, kézfejükre szorítva egy ruhadarabot. Fölöslegesen. A vér csak szivárgott, mintha soha nem akarna elapadni.