Nicole motyogott valami köszönés félét, s hagyta, hogy Piton bevezesse õt az iskolába.
Beléptek a nagyterembe. Nicole rengeteg, zsibongó gyereket látott 4 asztal körül. Kíváncsian loholt Piton után, aki nyílván a saját háza, a Mardekár felé tartott. Egy-két kósza tekintet kivételével senki nem figyelt rájuk. Majd egy vörös hajú, szeplõs fiúval találkozott a tekintete. Pár másodpercig csak nézték egymást, végül Nicole egy vigyor kíséretében elfordította a fejét. Ahogy a Mardekárosokhoz értek, azok nyomban elhallgattak.
- Helyes… - mondta nyugtázó mosollyal Piton. – Nos, gyerekek, bemutatom a Roxfort új növendékét, Nicole Machintost. A Teszlek Süveg még nem osztotta be, és remélem jó benyomása lesz az önök házáról.
- Piton professzor, õ aranyvérû? – kérdezte egy hegyes arcú, szõke fiú.
- Ne beszélj butaságokat fiam – intette le a fiút Piton, majd ismét Nicole-hoz fordult, de olyan halkan beszélt, hogy a lány alig hallotta. – Gondolom innentõl egyedül is boldogulsz. – suttogta. – Remélem, nem hozol szégyent a családodra.
Azzal elsiettet lobogó talárjában. Nicole egy darabig nézte, mint suhan, majd az egyik lány térítette magához bambulásából.
- Pansy Parkinson vagyok – s a rókaképû lány színpadiasan kezet fogott Nicole-lal. – Üdvözöllek a Mardekárnál.
Nicole mosolygott, de valójában nem tudta, mit gondoljon. Annyira felszínesnek érezte Pansyt és a körülötte viháncoló lányokat. És amit az a fiú kérdezett, hogy aranyvérû-e?! Ezen teljesen kiakadt. És ha nem az, akkor mi van? Újdonsült „barátnõje” egész idõ alatt, csak magáról mesélt, és néha elejtett egy-egy megjegyzést azokról az „idióta Griffendélesekrõl”. Eszébe sem jutott megkérdezni Nicole-tól, hogy került ide, mi az elsõ benyomása. A Mardekáros lány tökéletesen jól értett az olyan párbeszédek kialakításához, amelyekben õ beszélt, partnere, pedig hallgatott. És csak beszélt, és beszélt… Nicole elgondolkodott azon, hogy Pansy észrevenné-e egyáltalán, ha õ egyszer csak elaludna, és belefejelne az asztalba…
A vacsora végeztével célba vették a klubhelységet, amely leginkább egy kínzókamrára emlékeztetett, de úgy tûnt, ezzel mindenki elégedett. Ott Pansy bokros teendõire hivatkozva magára hagyta Nicole-t, aki egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Jószerével senkinek sem tûnt fel, hogy ott ücsörög egyedül egy idegen lány az õ klubhelységükben. Már az is eszébe jutott, hogy talán láthatatlan, ezért nem veszik észre. Unottan a tûzbe bámult. Mélázásából egy lusta, vontatott hang zökkentette ki.
- Tudod, a Mardekárba csak az aranyvérûek kerülhetnek be. És nem igazán szeretnénk, ha egy mocskos kis sárvérû beszennyezné a nevünket. Szóval, az vagy?
Ám mielõtt Nicole válaszolhatott volna, még hozzátette.
- Egyébként Draco Malfoy vagyok. A családom nevérõl már biztos hallottál… Nos…?
- Nézd Malfoy – kezdte Nicole dühösen, s felállt, bár a fiú, így is sokkal magasabb volt nála. – Fogalmam sincs róla, hogy ki vagy, de most mondom el elõször, és utoljára, hogy senkinek semmi köze a származásomhoz, vili?
- Ezt akkor vehetem nemnek? – kérdezte gonoszan csillogó szemmel Malfoy. – Hát persze, az ilyen mugliivadékok azt sem merik beismerni, ha az anyja, vagy az apja egy mocskos sárvérû, vagy egyszerûen csak: mugli.
- Ne merészeld a szádra venni még egyszer a szüleimet! – mondta Nicole fenyegetõen, majd zsebébõl elõhúzott pálcáját Malfoyra szegezte, s a dühtõl kivörösödve folytatta. - Ha még egyszer meghallom, hogy a szüleimrõl beszélsz, úgy megátkozlak, hogy…
- Á, szóval rám támadsz? - sziszegte Malfoy. Bár hangja magabiztosan csengett, aljas tekintete elárulta félelmét. Párbajozni akarsz? Úgy hallottam, te jól bírod a kiképzést. Nem úgy, mint a szüleid.
- OBSTURCTO! – kiáltotta Nicole.
Az egész egy pillanat mûve volt. Malfoy teljes erõvel nekivágódott a láncokkal övezett falnak.
- Megmondtam, hogy szállj le a családomról! – Kiabálta magából kikelve Nicole. Remegett a dühtõl. Most viszont már mindenki õt nézte, de ez a legkevésbé sem érdekelte. Majd mielõtt bármi mást is csinálhatott volna, akár õ, akár Malfoy, egy éles hang zendült a hátuk mögött.
- Capitulatus – szólt Piton, immáron markában tartva Nicole pálcáját. – Micsoda viselkedés ez, Machintos?! – pár pillanatig farkasszemet néztek, végül Piton csak ennyit mondott. – Jöjjön velem. Az igazgató úr már várja, a Teszlek Süveggel együtt. Kövessen.
Azzal elindult kifelé a klubhelységbõl. Nicole szó nélkül követte, s még hallotta az épp feltápászkodó Malfoy fenyegetését.
- Ezt még megkeserülöd, te… - De a mondatot elharapta, mert úgy tûnt, még nem döntötte el, Nicole valóban sárvérû-e, vagy sem.
Ahogy kiértek a folyosóra Piton nekiesett, a még mindig remegõ Nicole-nak.
- Hogy merészeled?! Rátámadsz az egyik diákomra, méghozzá minden ok nélkül!
- Sértegette anyáékat – morogta Nicole könnyes szemmel. - Azt mondta, mocskos sárvérûek voltak!
- És szerinted az a megoldás, hogy megátkozod az ilyen embereket?!
- De hát Perselu… - kezdte Nicole, de Piton gyorsan félbeszakította, és még gyorsabban körbe kémlelt, mintha attól félne, hogy valaki figyeli õket.
- Piton professzor – mondta nyomatékosan. – Ne feledd, itt a Roxfortban, mint tanár-diák vagyunk… öhmm egymásnak.
- Akkor se mondhat ilyet anyáékról! – csattant fel Nicole. Képtelen volt kiejteni a száján a „Piton professzort”, s tehetetlenségében könnycseppek ezrei hullottak arcára.
- Nézd –kezdte Piton. – Nem tudom helyettesíteni édesanyádat, és nem is fogom. – itt megállt, és a lány vállára tette kezét. – Ne sírj, az nem old meg semmit. Remélem, a Mardekárba kerülsz, úgy ahogy a szüleid, és az egész családod is odajárt – folytatta.- Azt a kis affért Dracoval, pedig majd elintézem.
- Nem akarok Mardekáros lenni. – nézett Piton szemébe Nicole. – gyûlölöm az összes Mardekárost.
Ezzel azt remélte, Piton megenyhül, de erõsen tévedett. A férfi arcvonásai megkeményedtek, majd mielõtt elindult volna, csak ennyit mondott:
- Ne okozz csalódást.
Nicole némán követte, s mikor egy kõszörny elé értek, Piton motyogott valamit, mire az utat engedve egy szédítõ csigalépcsõn maga mögött felfelé invitálta a látogatókat.
- Jó estét - motyogta Nicole, mikor megpillantotta az igazgató urat, és egy boszorkányt mellette.
- Á, jó estét! – köszöntötte derûsen az igazgató. – Isten hozta kegyedet a Roxfortban. A hölgy Minerva McGalagony professzor, az igazgatóhelyettes s egyben az ön jövendõbeli átváltoztatástan tanára – a professzorasszony biccentett -, jómagam, pedig Albus Dumbledore vagyok.
Azzal az igazgató egy széles mosoly kíséretében egy háromlábú, támla nélküli székhez vezette a megszeppent lányt.
- Nos, ez itt a Teszlek Süveg – azzal felmutatott egy kopott, s irgalmatlanul piszkos süveget – amely beosztja önt a négy ház egyikébe. A Hugrabugba, a Hollóhátba, a Griffendélbe, vagy a Mardekárba. Készen áll? – kérdezte udvariasan .
- Öhmm… igen, igazgató úr.
Amint leült a székre Nicole, McGalagony a fejébe nyomta a Süveget.
Épp azon töprengett, milyen borzalmas napja volt, mikor eszébe jutott az a barna szempár, amit még a nagyteremben látott. Minden rosszban van valami jó. Gondolta, s elmosolyodott. És abban a pillanatban a Süveg megszólalt:
- Griffendél!
- Pompás, pompás! - csengett Nicole fülében az igazgató örvendezése. - Perselus, nem is gratulál az unokahúgának? – Szögezte a kérdést Pitonnak.
- Dehogynem – hallatszott a nem túl lelkes felelet.- Gratulálok.
Nicole rá se mert nézni nagybátyjára, tudta, hogy az az õ szemében ez felér egy emberiségellenes bûnténnyel, hogy õ, Nicole a Griffendélbe került, se nem Piton imádott házába, a Mardekárba. Igyekezett bûnbánó arcot vágni, de valójában olyan boldog volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele.
- McGalagony professzor, kérem, vezesse Miss Machintost a háza klubhelységébe.
A professzorasszony bólintott, majd kivezette Nicole-t az irodából. A lány még köszönni sem mert nagybátyjának.
McGalagony ismertette vele a házirendet, és óva intette Friccstõl a gondnoktól, és annak undok macskájától Mrs Norristól.
- Remélem, a házához méltó módon fog viselkedni Mis Machintos – fejezte be végül.
- Igyekezni fogok – sietett megnyugtatni Nicole.
Miközben szelték a lépcsõfokokat és a folyosókat, Nicole tátott szájjal bámulta a megannyi mozgó festményt (mily meglepõ), és nyikorgó páncélt. Gondolatban már megint teljesen máshol járt. Csak McGalagony szavaira ocsúdott fel, egy Rózsaszín ruhás iszonyatosan kövér dáma portréja elõtt.
- Savanyú Uborka Csokoládéval – mondta, mire a festmény utat engedve nekik odébb állt. - Íme a Griffendél - torony. Nem hiszem, hogy ilyen késõn még bárki is fent lenne – Nicole az órájára nézett, már 11 is elmúlt. – Az ön szobája fennt van, a lépcsõ jobb oldalán, az ajtón az „ötödévesek” felirat áll. Ne izguljon – pillantott a bizonytalanul pislogó lányra. – Holnap reggel bárki szívesen kezelésbe veszi. Most pedig menjen aludni. Jó éjt.