Nicole hevesen kalapáló szívvel belépett a klubhelységbe…
Sustorgást hallott, s még izgatottabb lett, hiszen meg volt gyõzõdve róla, hogy mindenki az igazak álmát alussza. Félénken elõlépett hát, s a klubhelység elsõ pillantásra üresnek tûnt. Megpróbált minél halkabban felosonni hálótermébe. Már majdnem elérte a lépcsõt, amikor…
- Hé, te ki vagy? – kérdezte egy hang, akinek a tulajdonosa a vállára tette a kezét. Nicole ijedtében megpördült a tengelye körül, s egyenesen a fiú szemébe nézett. Aztán elvigyorodott, s szíve vadul kalapálni kezdett, ugyanis felismerte azt a barna szempárt, ami a nagytermi találkozás óta a fejében járt.
- Nem õt láttad Pitonnal? Hé, te nem Mardekáros vagy? – kérdezte egy másik valaki, majd Nicole mellé lépett.
- Jézusom, belõled kettõ van? – nézett Nicole kétségbeesetten az elõtte álló fiúra.
- Mi kérdeztünk elõbb. – mondták kórusban az ikrek.
- Szerintetek, mit keresek itt? Izé… ötödéves vagyok.
- Kizárt. Az öcsénk is ötödéves. Rólad még csak nem is hallottunk – mondta az, amelyik a vállát fogta, majd észrevette magát, s zavartan eleresztette.
Mivel a fiúk még mindig gyanakvón méregették, Nicole nagy levegõt vett, s egy szuszra elhadarta élete rövid történetét onnantól kezdve, hogy belépett a Roxfortba…
Az ikrek arca már akkor felderült, amikor megemlítette ellenszenvét Malfoy iránt, s végül vigyorogva kedvesebb hangnemre váltottak.
- Hát akkor, legyél üdvözölve szerény iskolánkban, a dicsõ, és nagy múltú Roxfortban, én George vagyok – s ismét úgy nézett Nicole-ra, hogy a lánynak megint átjárta egész testét a bizsergés.
- Azon belül is a Griffendélben – vette át a szót a másik iker. – Fred vagyok. Ha utálod a Mardekárosokat, akkor máris tekints minket a barátaidnak – itt George-hoz fordult. – Öcskös, én elteszem magam holnapra. Veled meg még számolunk – utolsó mondatát Nicole-nak címezte, majd egy kacsintás kíséretében elviharzott.
George egy darabig testvére után bámult, majd felderült az arca.
- Te még be sem mutatkoztál.
- Nicole… Machintos – vonta meg a vállát a lány.
- Nos Nicky, nincs kedved egyet sétálni a kastélyban? Hidd el, nálam jobb idegenvezetõt keresve sem találsz.
- Megõrültél?! Van fogalmad róla, mennyi az idõ? – replikázott Nicole. – Azt mondta McGalagony professzor, hogy a házirend tiltja a …
- De amirõl nem tud, az nem fáj neki. – szakította félbe George, majd egy széles mosoly kíséretében kiterelte a bizonytalanul pislogó lányt a klubhelyiségbõl.
- Most hova megyünk? – suttogta Nicole, miközben egy sor lovagi páncél mellett haladtak el. A hátán is felállt a szõr, félelmetes volt a kastély.
- A bagolyházba, el kell küldenem egy levelet.. – vonta meg a vállát George.
- Hát jó.
- És mondd, hogy kerültél ide? – kérdezte a csendet megelõzve a fiú.
- Franciaországban éltem 4éves korom óta. Nem, nem a Beauxbattonsba jártam, magántanuló voltam… Aztán… aztán el kellett ide jönnöm. – érezte a gombócot a torkában, így gyorsan témát váltott. – Te hanyad éves vagy?
- Végzõs. Á, de egyébként nem nagy durranás ez a Roxfort. Ha a kviddics nem lenne, Freddel már rég elhúztuk volna a csíkot.
- Te tudsz kviddicsezni? – kérdezte Nicole a szemét mersztgetve.
- Igen, és játszom a Griffendél csapatában – felelte büszkén George, majd kihúzta magát. Így másfél fejjel volt magasabb Nicole-nál. – Én, kérlek szépen…
- Terelõ vagy. – fejezte be helyette a mondatot Nicole.
- Honnan tudod?
- Nõi megérzés… Mikor a barátaimmal játszottunk, mindig hajtó voltam… Én is szeretek kviddicsezni
- Ez a beszéd kislány! – füttyentett George alig hallhatóan. – De bõven van hajtónk… - jelentette csüggedten. Nem baj, majd ha valamelyik lány lebetegszik, beugrassz a helyére, mit szólsz?
- Hé, csak azt mondtam, hogy szeretem a kviddicset. Azt nem, hogy tudok is…
Idõközben megérkeztek a bagolyházba, s miközben George felébresztette, és útjának indította az egyetlen baglyot, tovább faggatta Nicole-t.
- És mondd csak, mit csináltál te Malfoyjal? – kérdezte mohón csillogó szemekkel.
- Á, semmi különöset – legyintett Nicole, de egy vigyort nem tudott elfojtani. – Mindenesetre szépen felkenõdött a falra.
George úgy vigyorgott, mint egy jóllakott napközis, majd hajlongva kiterelte õt a bagolyházból. Ám Nicole pár lépés után érezte, hogy egy érdes, szõrös valami súrolja a lábát. Megtorpant, mire George belé ütközött.
- Bocs…
Ekkor egy elnyûtt nyávogást hallottak.
- Tûnj el innen, te ronda dög, sicc! – George jobban fújtatott, mint a macska.
- Most nagy bajban vagyunk?
- Bizony ám. Ez a szörnyeteg Mrs Norris, úgyhogy futás!
Azzal George karon ragadta Nicole-t, s futásnak eredtek. Még egy perce sem rohangásztak, az egyik folyosó végén megjelent egy sötét sziluett, aminek a gazdája furcsa, vicsorgó hangokat hallatott. Nicole és George csúszva fékeztek le, majd –még mindig kézen fogva- elszaladtak a másik irányba. Egyszer csak George megállt, s berántotta Nicole-t egy sufniba.
- Mi a… fene… - lihegte Nicole, miközben leült egy vödörre. A hangokból ítélve George is ugyanígy tett.
- Ssss!
- Mi van? – suttogta, s kikapta a pálcát a fiú kezébõl. – Lumos.
- Az van, édesem, hogy ha ez a vén gazember elkap minket, akkor nekünk lõttek.
Nicole elõször küldött egy gyilkos pillantást George felé, majd durcásan végigpásztázta az apró helyiséget. Egy fogason, és felmosórongyon kívül semmi más nem volt benne. Nem is fért volna már el egy darab tû sem. Egy szabad négyzetcentiméternyi hely nem sok, annyi sem volt már a sufniban. Nicole azon is csodálkozott, hogy õk ketten be tudták préselni magukat a „Szükség Szobájába”.
- Remek. – szólalt meg újra, kiscit dühösebben a kelleténél. - És esetleg arra nem gondoltál, hogy egyszerûen csak benyit ide, és…
- Nem fog. – jelentette ki határozottan George.
- Merthogy?
- Ez a Szükség Szobája. Friccs nem ismeri.
- Remélem, reggelig itt fog járõrözni. - duzzogott Nicole. – Nox. - Nem szólt többet. Csak ücsörögtek a sötétben. Még körülbelül negyed óráig, aztán George óvatosan kinyitotta az ajtót.
- Jól van… - suttogta. – Gyere.
Szótlanul ballagtak vissza a toronyba. Nicole olyan dühös volt a fiúra, hogy inkább kis e nyitotta a száját, mert félõ volt, hogy szidalmak áradatát zúdítja Goerge-ra.
- Ott vagyunk már? – kérdezte tízpercnyi séta után. Fáradt volt, le szeretett volna végre feküdni.
- Még nem.
- Ott vagyunk már? - tette fel a kérdést Nicole egy újabb perc múlva.
- Még nem kicsim, de már egy perccel közelebb kerültünk hozzá…
-Ott vagyunk már? Ott vagyunk már, ott vagyunk már, ott vagyunk már, ott va … ÁÁÁÁÁ! – George abban a pillanatban Nicole szájára tapasztotta tenyerét. Ugyanis a lány akkorát sikított, hogy belezengett az egész kastély. Egy gonoszul vigyorgó szellem ugrott ki az egyik falból, és keresztülment Nicole-on. A lány ijedten George-ra nézett. Ezt nem kellett volna…
- Na még egy kört? – vihogott a szellem, s ismét átsuhant Nicole-on, aki legszívesebben behúzott volna neki egyet - ha kézfeje nem hatol keresztül a szellem ocsmány képén.
- Hóborc, hogy az ördög vinne el! – vetette oda George, majd ismét karon ragadta Nicole-t, s futni kezdtek. –Savanyú Uborka Csokoládéval! – mondta, úgy két perc után, de még mindig futottak. Egy pillanattal késõbb azonban megtorpant, megállítva Nicole-t is, megmentve ezzel õt, és a falat a frontális ütközéstõl.
A Kövér Dáma utat engedett nekik. George segített bemászni neki a klubhelyiségbe.
- Hé, ez a sejhajom volt!
- Tudom – vigyorgott a fiú. – Méghozzá nem is akármilyen sejhaj.
- Na ide figyelj George… öhmm…
- Weasley – segítette ki George.
- Na ide figyelj George Weasley! Egy: a sejhajom magántulajdon. Kettõ: Van fogalmad róla, hogy az életünkkel játszottunk?!
- Ehh, cicavirág, miket beszélsz?
- Ne hívj cicavirágnak! – ripakodott rá Nicole. – Nem is gondoltál bele, mi van, ha az a macskaperverz elkap? Akkor mi repülünk innen! Nem vagyok normális, hogy belementem… - biztos volt benne, hogyha kéznél van pálcája, akkor megátkozza George-ot. Ekkor megszédült, és elesett. Ha George nem kapja el, feje hatalmasat koppan a padlón.
- Jól vagy? – kérdezte a fiú ijedten.
- Persze csak… mindegy. Fáradt vagyok. Megyek, lefekszem.
- Tudod, mit Machintos?
- Heh? – fordult vissza a lépcsõrõl Nicole. Mi az, hogy a vezetéknevén szólítják?!
- Furcsa lány vagy te.
- Te meg egy… Jó éjt.
Azzal Nicole sarkon fordult, és beviharzott a szobájába. Kapkodva kibújt ruhájából, a sötétben kibogarászta szemébõl kontaktlencséjét, és lehuppant az egyetlen üres ágyba. Még mindig dühös volt, de már nem is igazán azért, mert hagyta magát rávenni, egy ilyen õrültségre, egy ilyen õrülttel, mint ez a Weasley kölök… Hanem hogy megint nem tudott uralkodni magán, és tessék, elájult. George nem csak furcsának, hanem valószínû lököttnek is tartja már.
Ám még mielõtt elaludt volna, a fiú egyik mondata motoszkált a fejében. „Méghozzá nem is akármilyen sejhaj.”
Á, õ is ugyanolyan kretén, mint a többi.
Hagyta, hogy kitisztuljon a feje, s végül mély álomra szenderült.