Kinyitottam a szemem. Reggel volt, én az ágyamban feküdtem. A nap sugarai bevilágították az egész szobát.Biztos,hogy álmodtam. Ez is olyan álom volt,mint a többi.Mint amikor a színes fénycsóvákról álmodok,hosszú köpenyes emberekről, és nappal repkedő baglyokról.

Felültem, és hirtelen elakadt a lélegzetem. Az öreg váza ott feküdt a padlón.
Hirtelen kétszeresére nőtt a pulzusom.Mégsem álom volt.Ránéztem az órára. 11: 45 volt. Felöltöztem hát, és lementem a konyhába.

 
-Segíts légy szíves megteríteni!-hangzott a nevelőanyám hangja.

Szó nélkül odamentem, és leraktam a négy tányért.A szüleimnek,a mostohabátyámnak, és nekem. Ők nem hisznek semmiféle ilyen ezoterikus dologban,nem hinném,hogy el kéne mondanom nekik,mi történt velem. Ahogy én ismerem őket, lehet, hogy egy hetes szobafogságot kapnék.Vagy egy jól képzett pszhihomókust.Közben dél is elmúlt már, és megérkeztek a többiek. Már javában a levest kanalaztam,mikor megszólalt megint a nevelőanyám.

-Szóval ma délután valami tanárhoz mész?

-Honnan tudod?-nyögtem ki nagy nehezen, minek következtében egy nagy adag sárgarépa megakadt a torkomon, és csak nagynehezen tudtam visszafojtani a feltörni készülő köhögőrohamomat.Két perc viaskodás után az akcióm sikeresnek bizonyult.Ittam még egy fél pohár vizet, majd folytattam abbamaradt beszédemet.

-Ki mondta el neked? Mit mondott? Mindenről tudsz?

-Egy elég furcsa kinézetű férfi jött el hozzánk tegnap este, és elmondta, hogy egy másik iskolába fogsz járni.Valahol Skóciában,vagy már nem is emlékszem,hogy hol van az az iskola. Azt is mondta, hogy valószínűleg csak karácsonyi szünetben jöhetsz haza, ha akarsz,de mivel sok mindent be kell pótolnod,nem valószínű,hogy viszontlátunk a tanév végéig.-mindezt olyan unott hangon mondta, hogy azt hittem mindjárt elalszik.

-Azt nem mondta, milyen iskoláról van szó?-kérdeztem gyanakodva, mert nem illet Mariehoz ez a viselkedés.

-Nem, arról egy szót se szólt.

-Ééértem én tudom!-mondtam, csak úgy mellesleg.-Egy varázsló és
boszorkányképző iskoláról van szó. Roxfort neve.-érdekes hatást váltott ki a
jelenlévőkből ez a mondat, pont úgy,ahogy sejtettem.Az ebédlőben egyből néma csend lett.A nevelőapám letette a kanalat, és megütközve nézett rám, a bátyám pedig horkantva felnevetett.Végül csak ismét a nevelőanyám jutott szóhoz.

-Ideje, hogy megnézzen egy jó pszihológus.-nem lepett meg ez a lépés, máskor is fenyegetőztek már ezzel, ha valami hülyeséget mondtam.-Menj fel a szobádba.Egy szót sem akarok hallani.

-De Marie nekem...

-Nem mész semmilyen tanárhoz. Azt mondtam, felmész a szobádba.

Ez már azért több a soknál. Méghogy áldás! Azt mondtam volna? Immár kétség sem férhet hozzá, hogy az utolsó esélyem is elszállt, hogy kikerüljek ebből a nem normális családból - aminek mellesleg minden tagja agyturkászhoz jár, és a lassan 19 éves fiújuknak annyi önálló gondolata van, mint egy fej káposztának-véglegesem elszállt.

Dühösen lehuppantam az ágyamra, és elkezdtem a falat bámulni.A nyár során ez volt az egyetlen értelmes dolog, amit tenni tudtam. Ha a falbámulást normálisnak lehet nevezni egyáltalán.Hirtelen támadt egy ötletem. Nem mintha bárki is megtilthatná nekem,hogy elmenjek ahhoz a tanárhoz. Felülök az első buszra, és elmegyek Londonba. Már ugrottam is a táskámhoz, beledobáltam a pénztárcámat,a telefonomat.

-Várható volt ám, hogy előbb, vagy utóbb meg fogsz kattanni, Lea. Nem csoda,azok után, ami történt veled.

-Szállj már le rólam Josh!-már csak ez hiányzott. A retardált bátyám.Még
szerencse, hogy bezártam az ajtót.

-Te akartad,2-re jön a pszihológus.Rendes pasas, én is hozzá járok.

-Remek,ez mindent megmagyaráz.Most nagyon megnyugodtam.-morogtam epésen.

Pár eszelős fintorral az ablakhoz léptem és egy jól irányzott ugrással már a
virágtartó tetején egyensúlyoztam. Pár perccel később magam mögött hagyva kedvenc játszóteremet,a Mangolia köznél,magányosan bandukoltam az utcán.Már éppen beértem volna a buszmegállóba, amikor megláttam, hogy a busz,amelyhez annyira igyekeztem ezerrel süvít ki a pályaudvarról.Kézzel lábbal kalimpáltam,de hiába.A sofőr gonosz mosollyal fordult ki mellettem a főútra.

Már épp belekezdtem volna nem éppen építő kritikának mondható monológomba (hogy a mosóporba menne el az a mosóporos mosópor) amikor egy nagy emeletes busz fékezett le mellettem. Enyhén szólva, egy kicsit furcsán néztem a sofőrre. Első gondolatom az volt, hogy ki a fene ültet egy húszdioptriás szemüveget viselő embert egy busz kormányához, aki ráadásul már fél lábbal a sírban van.

-Jó napot! Üdvözlöm a Kóbor Grimbuszon, az útfélen ragadt boszorkányok és
varázslók segélyjáratán! Há mé nézel így???

-Tetessék? Mit nézek?

-Há engemet, ki mást!

Ha eddig meglepődtem, akkor most egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy nevessek-e vagy sírjak, amikor megláttam az emberkét, aki a busz ajtajában állt, így az joggal kérdezhette, miért nézem olyan furán.

-Hát ö én mit is mondott, mi ez?

-Hát a Kóbor Grimbusz, a varázsló...

-Jól van, oké! Elég, elég! És elvisznek engem bárhová?-szakítottam félbe az
idegent, akinek arcán látszott, hogy megint olyan áhítatos szövegelésbe akar
belekezdeni, mint az imént.

-Hát persze! Tizenegy sarlóér'! De víz alatti szállítást nem vállalunk ám!
Felemelte a kezét, és a busz oldalára aggatott táblára mutatott. Olyan képpel sandítottam oda, mint aki nagyon vágja, miről van szó, pedig nem mondhatnám,hogy ebben a pillanatban éppen a helyzet magaslatán álltam volna.

-Tizenegy miért?-kérdeztem, mert halvány lila gőzöm nem volt, miről beszél ez a pasas.

-Mi az hogy miér'! Sarlóért!

-Nekem nincs sarlóizém egy se.

-És knútod?

-Az se.

-Ééés galleonod?

-Az sincs.

-Hogy hogy nincs?-Ez már kezdett egy kicsit idegesítő lenni.

-Nincs nekem semmim! A lényeg az, hogy kettőre Londonba kell érnem a Grimmauld térre. Vagy elvisztek, vagy nem!

-Na, mit gondósz Earnie?

A sofőr megrángatta a vállát, jelezve, hogy neki mindegy.Én kérdő és egy kicsit ideges tekintettel meredtem Stanre (mert ugye időközben kiderült, hogy ez a neve), aki össze-vissza méregetett.

-Na! Nem érünk rá! Szállj fel és indulás!

-Köszönöm! Nem is sejted, milyen hálás vagyo...- Puff! Olyan mozdulattal
landoltam a padlón, mikor elindult a busz, hogy azt még egy profi balerina is
megirigyelhette volna.

-Ja! Elfelejtettem mondani: kapaszkodj!- mondta Stan, és eszelősen
belevigyorgott a képembe, mire én egy undok grimasszal válaszoltam neki, ehhez volt ugyanis a legnagyobb tehetségem. A grimaszoláshoz.

***

-Viszlát!-Köszöntem el forgó gyomorral, mikor már ott álltam a téren.Stan
intett, majd a busz ajtaja becsukódott, és elrobogott.

Háromnegyed kettő volt, és nekem fogalmam sem volt róla, hogy hol van a
Grimmauld tér 12. Megtaláltam a 13-ast, a 11-est, ami nálam már eléggé nagy szónak tűnt, de a 12-nek nyomát sem láttam.Biztos, hogy jól mondta az öreg?Kérdeztem magamtól, és felidéztem a szöveget. "A Főnix Rendjének főhadiszállása a Grimmauld tér 12. Szám alatt van, ezt ne feledd!"

Alig, hogy ezt kimondtam, egy nagy, ódon ház jelent meg a pár sorral feljebb
említettek között. Kopogtatni kezdtem, de senki nem nyitott ajtót. Már épp
indultam volna, amikor kinyílt az ajtó, és egy NAGYON sebhelyes arcú ember
jelent meg, megfogta a karomat, és berántott az ajtón.